Bizton állíthatom, hogy a mai 21km egyedül az önbecsülésemnek esett jól. Közben újra és újra tudatosult bennem, hogy amikor hosszabb futásra készülök, akkor miért követem azt a taktikát, hogy messzire megyek. Azért, mert onnan úgy is haza kell jutnom valahogy. Csinálhatnám azt is, hogy kinézek egy kisebb kört, és azon keringek. Az utóbbi esetben, már az első kör után feladtam volna, és régen itthon csücsülnék. A Tokaji- hegy körül indultam Tarcal felé, de már az 5. km-nél éreztem, hogy KO lesz a vége. Talán a nem megfelelő étkezés, talán valami más miatt, de piszkosul fáradtak voltak a lábaim. Ennek ellenére MEGCSINÁLTAM, és hiszem, hogy ezek a futások is kellenek ahhoz, hogy az ember erősebb legyen fizikálisan, de legfőképpen lelkileg. A futót talán az is megkülönbözteti a nemfutótól, hogy a futó már alig várja a következő alkalmat, mert az biztosan könnyebb lesz. A nemfutó pedig azt mondja: Soha többé nem megyek.
Bennem is végig az motoszkált, hogy ennél már csak könnyebb lehet, valamint az, hogy: De nagy hülye vagyok, hogy ilyen messzire jöttem.
Száz szónak is egy a vége. Ennek a mai 21 km-nek minden lépéséért megküzdöttem. Közben nagyon rossz volt, de jó érzéssel tölt el, hogy sikerült. Nem szabad tehát megijedni, ha valami nem úgy megy mint szokott. Ezekben az esetekben a halott pénz egyik dalának a refrénje szokott zakatolni a fülemben:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése