2018. október 21., vasárnap

Küldetés teljesítve, Panorama Trail beszámoló


Hogyan jutottam idáig? 

Akik olvassák az írásaimat, azok már tudják, hogy folyamatosan keresem a kihívásokat. Nehéz, de teljesíthető célokat tűzök magam elé. 

Valamikor nyár elején belefutottam a Panorama Trail versenykiírásába. Rögtön megtetszett. Gyorsan beneveztem, majd átutaltam a nem csekély nevezési díjat, hogy még véletlenül se gondolhassam meg magam. Nagy bátorság volt, hiszen addig a napig csak hébe-hóba merészkedtem ki terepre. Még azon a héten bele is vágtam a felkészülésbe. Mint mondtam nagy bátorság volt így látatlanba benevezni, viszont jó, hogy megtettem. Történt ugyanis, hogy az első komolyabb terepfutás alkalmával úgy "meghaltam" hogy hazaérve 3 órán keresztül fel sem tudtam állni a földröl. A család azon gondolkodott, hogy az ügyeletet, vagy egyből a papot hívják hozzám. Na akkor lemondtam volna az egészről, ha nem köteleztem volna el magam. De már ott lapult a szervezők  bankszámláján a nevezési díjam, így nem volt más  választás: harcolni kellett. Még szerencse, hiszen egy fantasztikus élménnyel lennék szegényebb. A nyári nagy melegekben gyakori vendég lettem a Kopaszon. A felkészülés ezen szakaszáért külön köszönet illeti Viszokai István barátomat, aki jónéhány útvonalat megmutatott a hegyen. Nem mellékesen közösen vágtunk bele ebbe a kalandba. Aztán lassan-lassan úgy tűnt, elérhetővé válik a CÉL. Ahogy közeledett az időpont egyre messzebb merészkedtem, egyre hosszabb távokat vállaltam be a hegyen. Igaz így is csak 28 km-ig jutottam, de az egész jóleső érzéssel ment. Gondoltam az a maradék 17 csak elkopik valahogyan a versenyen. Hááát elkopott, de jól jött volna még egy-két hosszabb futás. Már csak azért is, hogy a frissítést rendesen be tudjam lőni. Ugyanis ami 28 km- en jónak tűnt, az a verseny második felében eléggé összekavarta az emésztésemet. Na de ne szaladjunk ennyire előre. 
Az első vár: Boldogkővár
Elérkezett a várva várt nap. A megelőző pár éjszaka azért nem volt olyan nyugodt. Sokat agyaltam rajta, hogy mi keresni valóm lesz nekem azokon a hegyeken 45 km-en. Szerencsére a szelet leszámítva, ami a Boldogkői vár rajtjánál várt ránk, igazi őszi futóidő volt. A szintrajzot, meg a pálya nyomvonalát már megismerhettük korábban, de az első 10 km nagyon érdekes volt, mert szinte észrevétlenül kúszott felfelé az út. Mint utólag kiderült, ez volt a verseny legnyugisabb időszaka. Mivel a pálya töbször is keresztezte egy patak medrét, egyáltalán nem bántam, hogy mostanában nem esett eső, így száraz lábbal megúszhattuk az egészet. Nagy tapasztalatom nincs a trail futásban, ezért nagyon oda kellett figyelnem, hogy a bőséges avarral borított köves talajon talpon maradjak. Mondjuk egyszer a kezemet is igénybe kellett venni, annak elkerülése érdekében, hogy megmentsem az ábrázatomat. Az egyik legérdekesebb momentum az volt számomra, amikor egy zárt kapun kellett keresztülmászni, hogy folytatni tudjuk a versenyt. Ekkorra már túl voltunk a Regéci váron. 
A második vár: Regéc
A versenynek ebben a szakaszában a várakozásoknak megfelelően alakultak a dolgok. Persze a sok éves tapasztalatok alapján éreztem, hogy nem vagyok száz százalékos. Tudtam, hogy hosszú és kemény lesz a vége. Lehet, hogy valaki tud a lefelé futások közben pihenni, de olyan meredekek és sokszor kövesek voltak ezek a szakaszok, hogy folyamatos koncentrációt és erőkifejtést igényeltek tőlem. A táv utolsó harmadába már elég sok sétát sikerült belecsempésznem. Köszönhetöen leginkább annak, hogy a szervezetem az ilyen tartós, hosszantartó  erőkifejtéssel járó mozgásokat úgy hálálja meg, hogy elkezd émelyegni a gyomrom. Most sem történt másképp. A lábam még bírta volna, de a teljes rosszullét elkerülése miatt kicsit több sétát kellett beiktatnom. Az egyik legnagyobb, és legemlékezetesebb pillanata volt a versenynek, amikor 2 km-rel a cél előtt az erdőből kilépve egyszer csak ott magasodott előttem a Fűzéri vár.

Mondjuk attól nem lettem boldogabb, hogy oda még fel is kell "nyargalni". Végül is  sikerült leküzdeni az utolsó emelkedőt is, és megtörtént az utolsó bechipelés is a célban. 
A cél: Fűzér
A szervezők valamilyen rejtélyes okból kifolyólag azt találták ki, hogy a befutó éremért még fel kell lépcsőzni a felső várba, ami egyébként még üres lábakkal sem olyan egyszerű.
Persze így lett teljes a Panorama Trail útvonala. Én ebből a részből leginkább a lépcsőfokokra emlékszem, meg a bíztató szavakra, amiket a már lefelé tartók mondtak. Odafent megkaptam a befutóérmet, valamint finisher pólót is ígértek a szervezők. Itt jött az újabb csavar. Közölték, hogy azt a falu művelődési házában kapjuk meg. Akkor, ott ezt nem tartottam jó viccnek, de megbékéltem vele. Közben folyamatosan harcot vívott bennem két gondolat: 
Vedd elő a szőlőcukrot a hátizsákból vs. Ne tégy egyetlen felesleges mozdulatot sem.
Most már elárulhatom, az első nyert. A felkészülés alatt már kitapasztaltam, hogy az jót tesz. Bekaptam egy pár szemet, és tényleg: most is segített. Ekkorra a fáradtságon kezdett úrrá lenni a büszkeség. Küldetés teljesítve. Nem volt hiábavaló a sok küzdelem a nyári melegben a tokaji emelkedőkön. 

Akkor azt mondtam, hogy szép volt, jó volt, de többet nem jövök. Egy pár óra elteltével azonban már azon kaptam magam, hogy a jövőt tervezgetem, illetve a hibákat keresem a mai futásban. Hogyan lehetne ezt az 5 óra 56 percet lejjebb tornázni jövőre. Persze ne legyünk elégedetlenek. Ha valaki a verseny előtt azt mondja, hogy 6 óra alatt beérek, simán elfogadom. 
És mindez számokban: 
45,3 km
+1500 m szintkülömbség
5 óra 56 perc
3600 elégetett kalória
93. helyezés a 185- ből.

Rosszabb sose legyen...

2018. szeptember 23., vasárnap

10 000 Km

"A kitartás teszi a lehetetlent lehetségessé, a lehetségest valószínűvé, a valószínűt pedig bizonyossá."
Ez a kedvenc idézetem.

Ma megint volt ok az ünneplésre.
Amióta a modern technika beköltözött a futásaimba  (2014.01.01), és segítségével pontosan lehet tudni a megtett távolságot a mai napon átléptem a 10 000. Km-t. Igen tízezer kilométer. Biztosan vannak, akiknek ez nem nagy kunszt, de nekem ez komoly eredménynek számít.
Ez kb. 10 millió futólépés, majd' 46 nap futással töltött idő, több, mint 700 ezer elégetett kalória, és rengeteg-rengeteg sikerélmény. Ja, azért volt benne sok szenvedés is.
Ahogy közelednek ezek a kerek számok, mindíg nézegetem a google térképen, hogy hová is lehet eljutni ennyi kilométerből gazdálkodva. Egyre nehezebb és érdekesebb ez a feladat. A minap, mikor szembesültem azzal, hogy közeledik a jubileum, ismét leültem a gép elé, és keresgélni kezdtem. Nyugat felé már nem indulhatok, mert a kontinens hamar véget ér. Keletre is épp-hogy elég a szárazföld, úgy hogy délnek vettem az irányt. Meglepődve tapasztaltam, hogy egészen Mozambik határáig el lehet jutni ennyi futólépéssel.
Remélem eljutok Fokvárosig valamikor. 
Többször írtam már a motivációmról, most ennek a szép "ünnepnek" az apropójából szeretnék egy pár idézetet megosztani veletek. Biztosan sokat ismertek már belőle. 
Ui.: A jövő hónapban talán megint lesz ok ünneplésre :-)

"Azért, mert valami önzőnek, öncélúnak vagy hiábavalónak tűnik, még nem feltétlenül rossz. Lehet motiváló is, lehet akár értelme, és a futás ilyen: tényszerű, egyszerű, és elvezet önmagadhoz."

Simonyi Balázs

"Nem az a fontos, milyen gyorsan futsz, sőt az sem, hogy milyen kecsesen. A lényeg a kitartás, hogy talpon maradj, és bármilyen lassan is, de haladj előre."

Dean Ray Koontz

"A rendszeres futáshoz ki kell kanyarítanod egy darabot a napodból, még ha csak fél vagy egy órát is. Ha ez lehetetlennek látszik, tedd föl magadnak a következő kérdést: mennyi időt töltök tévénézéssel? Vagy a világhálón? Vagy vásárlással? Ezektől vedd el az időt, hogy olyasmire fordítsd, ami jót tesz neked."

Scott Jurek

"Ha hosszú távokat fut az ember, nem nehéz, sőt olykor szükséges is kikapcsolni az agyunkat."

Scott Jurek

"A futás fenntartja egészségünket, lendületünket, táplálja bennünk az életerőt."

Alice Hoffman

"A futónak látszó egyén és a futó között akkora a különbség, mint a gimiben a gyógytesis és a tesi tagozatos között: csupán a ruházat azonos. A futónak látszó egyén belekezd, majd abbahagyja, amint az oldala szúrni kezd, míg a futó attól futó, hogy leküzdi a jelentkező, a dologgal együtt járó kellemetlen tüneteket. A futónak látszó egyén meg van győződve róla, hogy ő is meg tudná csinálni; a futó megcsinálja. A futónak látszó egyénnek a közismert kilométerszámon kívül nincs fogalma arról, mennyi egy maraton valójában, a futó ezt már akkor fel tudja mérni, amikor lefutja az első félmaratont. A futónak látszó egyénben tombol a versenyszellem, le akarja hagyni a másikat, a futónak kizárólag önmagával van dolga: önmagát kell legyőznie."

Keresztury Tibor

„Ha átlépsz a határaidon, az mindig fájni fog. De amikor felismered, hogy képes voltál megtenni, az többet ér majd minden fájdalomnál.”
(Adam G. Steve)

,,Az élet rövid. A futástól kicsit hosszabbnak tűnik.”
(Baron Hansen)

„Egy futás megváltoztathatja a napodat. A rendszeres futás pedig az életedet.”
(Ismeretlen)

2018. szeptember 9., vasárnap

Reggeli hullámvasút

A ma reggeli, vagy inkább délelőtti futás után a gimis önmagam biztosan vállon veregetné a mostani önmagamat. (vagy azt mondaná, hogy - Ez hülye!)


28 km, több mint +1100m szintkülönbség. Én, aki gimnáziumban azon gondolkodtam, hogy hogyan lehetne (feltünés nélkül) feladni a 3000 m-es felmérést. Hogyan jutottam idáig?
A középiskolás éveim vége felé azért már kezdtem megkedvelni a hosszútávfutást. Persze nem időre, mert nem voltam benne jó, de volt hozzá kitartásom, és lelkesedésem. Aztán kimaradt sok-sok év. Jött a család, a gyerekek. Amíg kicsik voltak, addig igyekeztem minél több időt velük tölteni. Nem volt idő futkározni. Márpedig idő az kell hozzá.
Néhány éve elkezdtem újra. Néha-néha futottam, futogattam, de el sem tudtam képzelni, hogy ez függőséget okozhat. Aztán gyakrabban mentem futni, és néhány hónap alatt kialakult az amit sosem gondoltam volna: hiányzott a futás.
Évekig ennyi volt. Sokat futottam síkon. Még mindig nem voltam jó, de szerettem, mert folyamatos sikerélményt nyújtott. (na jó.... néha meghaltam) Azt azonban nem értettem, hogy emberek mit szeretnek a terepfutásban, a trail-ben. Hát felfelé futni NEHÉÉÉÉZ!
2018. tavaszán egy versenyre készülve elkezdtem a hegyre járni "futni". Azért tettem idézőjelbe, mert az első pár alkalom futásnak aligha volt nevezhető. A mai napig is szinte mindig megbánom az emelkedőn, hogy elindultam. Még most is NAGYON NEHÉÉÉÉZ felfelé futni, de már látom a szépségeit, vagy inkább az előnyeit. Az egyik a szép és változatos környezet. A másik pedig a következő: Amíg síkon futottam, addig (csak) futások után volt sikerélményem. Ha jól sikerült, vagy jól esett, akkor azért, ha pedig majd' belepusztultam, akkor azért, hogy túléltem. A terepen egy futás alkalmával többször is érzem ezt a sikerélményt. Valahányszor felérek egy magaslatra, dombra, hegyre. Rögtön jön a jutalom is. A lejtőőőőőő. Sosem gondoltam, hogy lehet szeretni a terepfutást. Pedig lehet. Mennyit változik az ember. Ma reggel mindenhová felküzdöttem magam a környéken, ahová lehetett.

Különösen jó volt látni, hogy sok-sok túrázó is birtokba vette a hegyet.
Egy dologra azonban nagyon figyelni kell, hogy a lejtőn lefelé uralkodni kell a gravitáción. Csak óvatosan! Már amennyiben sokáig szeretnénk űzni ezt a sportot.

2018. szeptember 2., vasárnap

Minden jó, ha jó a vége - Nomád-Baradla beszámoló

Nem volt zökkenőmentes...
Augusztus elején leadtam a nevezésemet az aggteleki Nomád-Baradla Underground trail versenyre. Pár éve tervezgettem már, hogy egyszer részt veszek rajta, de valamiért mindig elmaradt. Egészen a hét közepéig abban a hitben voltam, hogy vasárnap lesz a verseny, ezért a hétvégi programot is úgy alakítottuk a családdal, hogy igazodjon a versenyhez. Hét elején ránéztem a verseny honlapjára, hogy megnézzem mikorra kell odaérnem a rajtszámért, meg a rajtcsomagért. Ekkor ért az első hidegzuhany. Nem is vasárnap, hanem szombaton lesz a verseny. Atya isten!!! Gyorsan átszervezni a hétvégi programot, hogy ha már egyszer kifizettem a nevezési díjat, akkor csak el tudjak menni. Szerencsére sikerült megoldani. A héten még egyszer kimentünk futni terepre, egyszer futottam egy kis síkot. Minden jól haladt abba az irányba, hogy vasárnapra a megfelelő állapotba kerüljek, mire eldördül a startpisztoly.
Egészen vasárnap reggelig úgy tűnt, minden rendben lesz. Csörgött az óra hatkor, szokatlanul fürgén ugrottam ki az ágyból. Első utam a terasz ajtóhoz vezetett, felhúztam a redőnyt, láttam szép idő lesz. Aztán a furdulás lendületével olyat "heggesztettem" a kanapé sarkába, hogy először nem is tudtam mi történt, csak azt éreztem, hogy valami nem oké. Pár pillanat alatt tudatosult bennem, hogy mi volt az a reccsenés. Lenéztem a lábamra és akkor jött a második hidegzuhany. (bár ez inkább forró zuhany volt) A jobb lábam kisujja közel 90 fokos szöget zárt be a többivel. Gyorsan visszapattintottam a helyére, aztán leültem, hogy nyugodtan tudjak izzadni, mert hogy ezután az következett...
Mondtam is a családnak, hogy - Lehet, nem is kell menni futóversenyre.
Ekkor előbújt belőlem a sportember (vagy a sóher). Nincs mese. Készülés és indulás. Majd lesz valahogy.
Rajt előtt
Becskkolás
Elindultunk - Megérkeztünk. "Kipattantam" a kocsiból. Még a rajtszámért is szandálban bicegve érkeztem meg. Rendíthetetlen voltam. Magamra erőszakoltam a kompressziós zoknit, meg a cipőt. (persze más is volt rajtam, csak ezeket volt nehéz felvenni) Egy kis bemelegítő kocogás után éreztem, hogy nem érzem a fájdalmat. Gondoltam jó lesz ez. Láttam a fényt az alagút végén.
Tíz órakor sikeresen elrajtoltunk. Sokan voltunk. Útcai versenyeken indultam inkább, ezért nem is számítottam arra, hogy az első egy-másfél kilométer csak tötymörgés lesz. (sajnos a mezőny végére álltam a rajtnál) Aztán ahogy jöttek az első emelkedők egyre szabadabb lett az út. Tartottam attól, hogy mivel nem nagyon bírom az emelkedőt bajok lesznek, de örömmel láttam, hogy sokan mások még kevésbé kedvelik ezeket a viszonyokat. Szép terepen, kicsit hullámvasutazva kb. 7 km után elértünk a versenynek abba a szakaszába, amelyet mindenki a legjobban várt. Beértünk a BARLANGba. Szenzációs élmény volt. A hideg, a huzat, a látvány, a fények, az érzés. Egészen megható volt az egész. Ezt az egészet csupán az a tudat árnyékolta be egy kicsit, hogy mindnyájan tudtuk, nemsokára jön az a párszáz lépcsőfok, aminek a végén újra a külvilágba jutunk. Így is lett. Kellemesen besavasodva értünk fel a "jó" melegre. Legalább a hátizsákban cipelt innivaló lehűlt.
A felszínen ismét egy kellemes 7 km-es hullámvasút várt a meszőnyre, aminek az élvezeti értékén csak az rontott, hogy az utolsó km-ek inkább napon, mint árnyékban vezettek el minket a célig.
Összességében egy nagyszerű versenyt tudhatok magam mögött. Már ami az érzést, az élményt illeti. A helyezésekre sosem hajtottam. A lényeg, hogy évek múltán is örömmel, egészségesen tudjam hajszolni a kilométereket.
Ez pedig már a célban
A versenyen való részvétellel kicsit rövidült a Bakancslistám, de ez nem jelenti azt, hogy valamikor a jövőben nem vágnék bele ismét ebbe az igazán különleges kalandba.

Jaaaaaaaaaaaaa. A legfontosabbat majd elfelejtettem. Egyáltalán nem fáj a kislábujjam :-)

2018. augusztus 5., vasárnap

Túl a komfortzónán

Tavaly augusztus elején részt vettem a kazincbarcikai Kolorfutáson. Nagyon meleg volt, nagyon nehéz volt. Megfogadtam, hogy soha többé nem megyek oda, hiszen az évnek ebben a szakában borítékolni lehet a kánikulát...
Ezzel szemben hol voltam ma? Hát a kazincbarcikai Kolorfutáson. A kisördög nem hagyott nyugodni. Gondoltam hát ha...
Hát nem. Ma is nagyon meleg volt, bár a szervezők előbbre hozták a rajt időpontját. Az útvonal is más volt, mint 2017-ben. A szervezés most is nagyon profi volt. Sok frissítőállomással igyekeztek enyhíteni a bátor vállalkozók fáradtságán és nem utolsó sorban a testhőmérsékletén.
Én személy szerint jól megfingattam magam. Egyébként sem bírok melegben futni, ráadásul még gyorsabban is kezdtem, mint szerettem volna. Két kört kellett teljesíteni (2x 10,5 km). Az első kör végén csak annyit mondtam a családomnak, akik kíváncsian figyelték a mozgásomat, hogy "Ebből nagy halál lesz..." Az lett :-)
A táv második felén csak arra tudtam gondolni, hogy mennyi van még hátra, és próbáltam a pulzusomat még emberi tartományban tartani. Néha sikerült.
A cél előtt néhány méterrel már tényleg csak a szívem vitt. Biztosan nem festettem nagyon fényesen, mert a családom csak annyit kérdezett, hogy "Jól vagy?" A lányom azt kérdezte: "Hányszor fogod még kikészíteni magad, amíg rájössz, hogy ez hülyeség?" vagy valami ilyesmit. Nos, vannak emberek akik szeretik feszegetni a határaikat. Talán én ilyen vagyok. Nem lehet mindig a komfortzónában tespedni.
Most nem tettem fogadalmat, hogy jövőre nem megyek, mert nem biztos, hogy betartanám.
Szóval túl vagyok életem egyik legnehezebb futásán. Pedig már van bennem néhány km.
Ajánlom ezt a mai futást Szalka Géza tanár Úr, edző emlékének, akinek a kezei alatt formálódott atlétikai pályafutásom Nyíregházán. Ha jól emlékszem Neki köszönhettem az eső igazán "kellemetlen" edzéseket. Tegnap hagyta itt a családját és az atléta társadalmat. Nyugodjon békében!
ez  még előtte készült (utána semmi)


Emlékek...

2018. április 7., szombat

Ünneplésre mindig van ok

Egy régebbi bejegyzésemben már említettem, hogy ha az ember rendszeresen fut, akkor gyakran ér valamilyen jubileum közelébe. Most én is ilyen cipőben járok, hogy stílszerű legyek, ugyanis pont a cipőm ünnepel. Túl van az ezredik kilométeren, és még mint ha új lenne. Amióta "elment az eszem" és viszonylag rendszeresen futok egy kivételével mindig azonos márkát választottam. Ez azt jelenti, hogy évente kb. két pár Kalenji típusú cipőt nyúzok el. Mindenkinek csak ajánlani tudom ezt a márkát, főleg azoknak, akik még csak most barátkoznak a futás gondolatával. Sokan kérdezik tőlem, hogy milyen cipőben futok, én pedig nyugodt szívvel javaslom, hogy próbálják ki a DECATHLON sajátmárkás lábbelijét.

Mint a mellékelt fotón lehet látni, tényleg nem nagyon látszik rajta az a néhány talajfogás. Mivel az én lépéshosszam kb.: 1 méter ez az 1000 km, 1 millió lépést jelent. Ez cipőnként 500 ezer futólépés.
Mit mondjak? Jól megcsinálták. Talán tudtok róla, hogy a Kalenji egy Kenyában élő népcsoport neve. Biztosan jól futnak és azért kapta róluk a nevét. (mondjuk Kenyában szerintem még a nyugdíjukért is futva mennek az emberek). Létezik olcsóbb és drágább változat is. Ha valaki egyszerre több mint egy órát fut, akkor már célszerűbb a drágább verziót választani. A futásaim döntő többségét aszfalton végzem, de aki terepen fut, az is megtalálja a neki való típust.
Száz szónak is egy a vége. Nem feltétlenül kell a legismertebb, legdrágább márkát választani ahhoz, hogy sok-sok kilométeren keresztül hű társunk legyen. Ráadásul kényelmes, egészséges kivitelben.
És hogy meddig tart egy futócipő? Azt gondolom, hogy ha valaki eljut egy cipő élettartamának a végéig, már megismeri a saját futóműveit annyira, hogy érezni fogja. Nekem ez általában 1200 km körül jött el. Bár, ahogy ez a mostani eszköz kinéz, joggal remélhetem, hogy tovább húzza.
Már alig várom a következő jubileumot. Kezdjetek el futni és Ti is így lesztek! TUTI

Fel a cipőkkel, le a kifogásokkal!

2018. március 25., vasárnap

"Vérszegény" félmaraton

Már régen jelentkeztem. A mai beszámolóm a VIII. Rotary félmaratonról szól. És, hogy miért vérszegény?
Először is azért, mert a hét közepén véradáson voltam, így bármennyire is igyekeztem a folyadékpótlással az előző napokban, biztos, hogy kicsivel kevesebb vérnek kellett (volna) ugyanazt az oxigénmennyiséget szállítani.
A rajt pillanatai

A mai volt a negyedik Rotary-m. Első alkalommal történt, hogy már előző nap átvettem a rajtcsomagot, és mit mondjak, úgy tűnt, mint ha egy téli futóversenyre készülnénk. Míg tavaly a hirtelen jött nagy meleggel kellett megküzdeni, addig az idén azon gondolkodtam, hogy hány réteg ruhát húzzak magamra annak érdekében, hogy ne fázzak, de még futni is kényelmesen lehessen.
Az idei futófesztiválon is több táv közül választhattak az éreklődők. Maraton, 3/4 maraton, 1/2 maraton 1/4 maraton, valamint minimaraton (5 km) szerepelt a palettán. MInt minden évben, most is a 21 km-t választottam, tehát a kb. 5km-es pályán 4 kört kellett teljesíteni. A terv a tisztes helytállás volt a már említett szerdai véradás miatt. Az idei év amúgy is elég karcsúra sikeredett eddig, ezért nem szerepelt a terveimközött, hogy felszántom a nagyerdei utakat.
Az útvonal a jól megszokott volt, így pontosan tudtam, hogy mikor mi következik. Mindíg azt mondom a kezdő futóknak, hogy vigyázzanak, nehogy elsiessék az elejét. Szerintetek hogy jártam???
Igen. Amikor először ránéztem az órára, az volt az első gondolatom, hogy "nehéz lesz a vége". Na nem az öldöklő tempó miatt, csak mert lassabra terveztem. Ennek elenére az első három körben szinte hajszál pontosan sikerült tartani az első kilométerek tempóját.
Ilyen fejet vágtam, amikor megkérdezte a család, hogy miért futok ilyen lassan :-)
És itt jön a képbe a vérszegénység átvitt értelemben. Az utolsó körben már be-be csúszott egy gyengébb kilométer (pedig gyorsabbnak éreztem). A frissítőpontokat is gyakrabban és sokrétűbben használtam, mint szoktam.
Összességében azért nem érheti szó a ház elejét. Felismerhető állapotban értem be a célba, ahol átvettem a jól megérdemelt befutóérmet, így már négy hasonló lóg egymás mellett az éremtartón.
Körről-körre kicsit faragva a helyezésemen összességében a 25. helyet értem el a 90 futó közül a kategóriámban (41-50 év). Bízom benne, hogy lesz még jobb is.

Az egyik legjobb dolog a futásban... (a megállás)

Aki teheti vegyen részt ilyen tömeges rendezvényeken, mert nagyon motiváló tud lenni.