Hogyan jutottam idáig?
Akik olvassák az írásaimat, azok már tudják, hogy
folyamatosan keresem a kihívásokat. Nehéz, de teljesíthető célokat tűzök magam
elé.
Valamikor nyár elején belefutottam a Panorama Trail versenykiírásába. Rögtön
megtetszett. Gyorsan beneveztem, majd átutaltam a nem csekély nevezési díjat,
hogy még véletlenül se gondolhassam meg magam. Nagy bátorság volt, hiszen addig
a napig csak hébe-hóba merészkedtem ki terepre. Még azon a héten bele is
vágtam a felkészülésbe. Mint mondtam nagy bátorság volt így látatlanba
benevezni, viszont jó, hogy megtettem. Történt ugyanis, hogy az első komolyabb
terepfutás alkalmával úgy "meghaltam" hogy hazaérve 3 órán keresztül
fel sem tudtam állni a földröl. A család azon gondolkodott, hogy az ügyeletet, vagy egyből a papot hívják hozzám. Na akkor lemondtam volna az egészről, ha nem
köteleztem volna el magam. De már ott lapult a szervezők bankszámláján a
nevezési díjam, így nem volt más választás: harcolni kellett. Még
szerencse, hiszen egy fantasztikus élménnyel lennék szegényebb. A nyári nagy
melegekben gyakori vendég lettem a Kopaszon. A felkészülés ezen szakaszáért
külön köszönet illeti Viszokai István barátomat, aki jónéhány útvonalat
megmutatott a hegyen. Nem mellékesen közösen vágtunk bele ebbe a kalandba. Aztán
lassan-lassan úgy tűnt, elérhetővé válik a CÉL. Ahogy közeledett az időpont egyre
messzebb merészkedtem, egyre hosszabb távokat vállaltam be a hegyen. Igaz így
is csak 28 km-ig jutottam, de az egész jóleső érzéssel ment. Gondoltam az a
maradék 17 csak elkopik valahogyan a versenyen. Hááát elkopott, de
jól jött volna még egy-két hosszabb futás. Már csak azért is, hogy a
frissítést rendesen be tudjam lőni. Ugyanis ami 28 km- en jónak tűnt, az
a verseny második felében eléggé összekavarta az emésztésemet. Na de ne
szaladjunk ennyire előre.
 |
| Az első vár: Boldogkővár |
Elérkezett a várva várt nap. A megelőző pár éjszaka azért nem volt olyan
nyugodt. Sokat agyaltam rajta, hogy mi keresni valóm lesz nekem azokon a
hegyeken 45 km-en. Szerencsére a szelet leszámítva, ami a Boldogkői vár
rajtjánál várt ránk, igazi őszi futóidő volt. A szintrajzot, meg a pálya
nyomvonalát már megismerhettük korábban, de az első 10 km nagyon érdekes volt,
mert szinte észrevétlenül kúszott felfelé az út. Mint utólag kiderült, ez volt
a verseny legnyugisabb időszaka. Mivel a pálya töbször is keresztezte egy patak
medrét, egyáltalán nem bántam, hogy mostanában nem esett eső, így száraz lábbal
megúszhattuk az egészet. Nagy tapasztalatom nincs a trail futásban, ezért
nagyon oda kellett figyelnem, hogy a bőséges avarral borított köves talajon
talpon maradjak. Mondjuk egyszer a kezemet is igénybe kellett venni, annak
elkerülése érdekében, hogy megmentsem az ábrázatomat. Az egyik legérdekesebb
momentum az volt számomra, amikor egy zárt kapun kellett keresztülmászni, hogy
folytatni tudjuk a versenyt. Ekkorra már túl voltunk a Regéci váron.
 |
| A második vár: Regéc |
A
versenynek ebben a szakaszában a várakozásoknak megfelelően alakultak a dolgok.
Persze a sok éves tapasztalatok alapján éreztem, hogy nem vagyok száz százalékos.
Tudtam, hogy hosszú és kemény lesz a vége. Lehet, hogy valaki tud a lefelé
futások közben pihenni, de olyan meredekek és sokszor kövesek voltak ezek a
szakaszok, hogy folyamatos koncentrációt és erőkifejtést igényeltek tőlem. A
táv utolsó harmadába már elég sok sétát sikerült belecsempésznem. Köszönhetöen
leginkább annak, hogy a szervezetem az ilyen tartós, hosszantartó
erőkifejtéssel járó mozgásokat úgy hálálja meg, hogy elkezd émelyegni a
gyomrom. Most sem történt másképp. A lábam még bírta volna, de a teljes
rosszullét elkerülése miatt kicsit több sétát kellett beiktatnom. Az egyik
legnagyobb, és legemlékezetesebb pillanata volt a versenynek, amikor 2 km-rel a
cél előtt az erdőből kilépve egyszer csak ott magasodott előttem a Fűzéri vár.
Mondjuk attól nem lettem boldogabb, hogy oda még fel is kell
"nyargalni". Végül is sikerült leküzdeni az utolsó emelkedőt
is, és megtörtént az utolsó bechipelés is a célban.
 |
| A cél: Fűzér |
A szervezők valamilyen rejtélyes okból kifolyólag azt találták ki, hogy a
befutó éremért még fel kell lépcsőzni a felső várba, ami egyébként még üres
lábakkal sem olyan egyszerű.
Persze így lett teljes a Panorama Trail útvonala. Én ebből a részből leginkább
a lépcsőfokokra emlékszem, meg a bíztató szavakra, amiket a már lefelé tartók
mondtak. Odafent megkaptam a befutóérmet, valamint finisher pólót is ígértek a
szervezők. Itt jött az újabb csavar. Közölték, hogy azt a falu művelődési
házában kapjuk meg. Akkor, ott ezt nem tartottam jó viccnek, de megbékéltem
vele. Közben folyamatosan harcot vívott bennem két gondolat:
Vedd elő a szőlőcukrot a hátizsákból vs. Ne tégy egyetlen felesleges mozdulatot
sem.
Most már elárulhatom, az első nyert. A felkészülés alatt már kitapasztaltam,
hogy az jót tesz. Bekaptam egy pár szemet, és tényleg: most is segített. Ekkorra
a fáradtságon kezdett úrrá lenni a büszkeség. Küldetés teljesítve. Nem volt
hiábavaló a sok küzdelem a nyári melegben a tokaji emelkedőkön.
Akkor azt mondtam, hogy szép volt, jó volt, de többet nem jövök. Egy pár óra
elteltével azonban már azon kaptam magam, hogy a jövőt tervezgetem, illetve a
hibákat keresem a mai futásban. Hogyan lehetne ezt az 5 óra 56 percet lejjebb
tornázni jövőre. Persze ne legyünk elégedetlenek. Ha valaki a verseny előtt azt
mondja, hogy 6 óra alatt beérek, simán elfogadom.
És mindez számokban:
45,3 km
+1500 m szintkülömbség
5 óra 56 perc
3600 elégetett kalória
93. helyezés a 185- ből.
Rosszabb sose legyen...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése