Minden jó, ha jó a vége - Nomád-Baradla beszámoló

Nem volt zökkenőmentes...
Augusztus elején leadtam a nevezésemet az aggteleki Nomád-Baradla Underground trail versenyre. Pár éve tervezgettem már, hogy egyszer részt veszek rajta, de valamiért mindig elmaradt. Egészen a hét közepéig abban a hitben voltam, hogy vasárnap lesz a verseny, ezért a hétvégi programot is úgy alakítottuk a családdal, hogy igazodjon a versenyhez. Hét elején ránéztem a verseny honlapjára, hogy megnézzem mikorra kell odaérnem a rajtszámért, meg a rajtcsomagért. Ekkor ért az első hidegzuhany. Nem is vasárnap, hanem szombaton lesz a verseny. Atya isten!!! Gyorsan átszervezni a hétvégi programot, hogy ha már egyszer kifizettem a nevezési díjat, akkor csak el tudjak menni. Szerencsére sikerült megoldani. A héten még egyszer kimentünk futni terepre, egyszer futottam egy kis síkot. Minden jól haladt abba az irányba, hogy vasárnapra a megfelelő állapotba kerüljek, mire eldördül a startpisztoly.
Egészen vasárnap reggelig úgy tűnt, minden rendben lesz. Csörgött az óra hatkor, szokatlanul fürgén ugrottam ki az ágyból. Első utam a terasz ajtóhoz vezetett, felhúztam a redőnyt, láttam szép idő lesz. Aztán a furdulás lendületével olyat "heggesztettem" a kanapé sarkába, hogy először nem is tudtam mi történt, csak azt éreztem, hogy valami nem oké. Pár pillanat alatt tudatosult bennem, hogy mi volt az a reccsenés. Lenéztem a lábamra és akkor jött a második hidegzuhany. (bár ez inkább forró zuhany volt) A jobb lábam kisujja közel 90 fokos szöget zárt be a többivel. Gyorsan visszapattintottam a helyére, aztán leültem, hogy nyugodtan tudjak izzadni, mert hogy ezután az következett...
Mondtam is a családnak, hogy - Lehet, nem is kell menni futóversenyre.
Ekkor előbújt belőlem a sportember (vagy a sóher). Nincs mese. Készülés és indulás. Majd lesz valahogy.

Rajt előtt

Becskkolás

Elindultunk - Megérkeztünk. "Kipattantam" a kocsiból. Még a rajtszámért is szandálban bicegve érkeztem meg. Rendíthetetlen voltam. Magamra erőszakoltam a kompressziós zoknit, meg a cipőt. (persze más is volt rajtam, csak ezeket volt nehéz felvenni) Egy kis bemelegítő kocogás után éreztem, hogy nem érzem a fájdalmat. Gondoltam jó lesz ez. Láttam a fényt az alagút végén.
Tíz órakor sikeresen elrajtoltunk. Sokan voltunk. Útcai versenyeken indultam inkább, ezért nem is számítottam arra, hogy az első egy-másfél kilométer csak tötymörgés lesz. (sajnos a mezőny végére álltam a rajtnál) Aztán ahogy jöttek az első emelkedők egyre szabadabb lett az út. Tartottam attól, hogy mivel nem nagyon bírom az emelkedőt bajok lesznek, de örömmel láttam, hogy sokan mások még kevésbé kedvelik ezeket a viszonyokat. Szép terepen, kicsit hullámvasutazva kb. 7 km után elértünk a versenynek abba a szakaszába, amelyet mindenki a legjobban várt. Beértünk a BARLANGba. Szenzációs élmény volt. A hideg, a huzat, a látvány, a fények, az érzés. Egészen megható volt az egész. Ezt az egészet csupán az a tudat árnyékolta be egy kicsit, hogy mindnyájan tudtuk, nemsokára jön az a párszáz lépcsőfok, aminek a végén újra a külvilágba jutunk. Így is lett. Kellemesen besavasodva értünk fel a "jó" melegre. Legalább a hátizsákban cipelt innivaló lehűlt.
A felszínen ismét egy kellemes 7 km-es hullámvasút várt a meszőnyre, aminek az élvezeti értékén csak az rontott, hogy az utolsó km-ek inkább napon, mint árnyékban vezettek el minket a célig.
Összességében egy nagyszerű versenyt tudhatok magam mögött. Már ami az érzést, az élményt illeti. A helyezésekre sosem hajtottam. A lényeg, hogy évek múltán is örömmel, egészségesen tudjam hajszolni a kilométereket.

Ez pedig már a célban

A versenyen való részvétellel kicsit rövidült a Bakancslistám, de ez nem jelenti azt, hogy valamikor a jövőben nem vágnék bele ismét ebbe az igazán különleges kalandba.

Jaaaaaaaaaaaaa. A legfontosabbat majd elfelejtettem. Egyáltalán nem fáj a kislábujjam :-)