Végre valami biztató jel...

Azt hiszem, hogy a tavalyi évre kitűzött cél egy kicsit erős volt, illetve a teljesítésével kicsit túlvállaltam magam. Az év vége felé közeledve éreztem, hogy jó lesz, ha vége lesz. Jó is lett. Nagy sikerélmény és a hozzá kapcsolódó jó érzés. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy egy kicsit átestem a ló túlsó oldalára. Tudtam, hogy a 2018. évet lazábban kell kezdenem. Nem véletlenül lesz az ember fia rövidtávfutó. Nem véletlenül a rövidebb távokon értem el kisebb-nagyobb sikereket "fénykoromban". (ha volt olyan) 

És hogy mi az a biztató jel? Hetek óta csak "szenvedés" volt a futás. Azon kívül, hogy vége volt egy-egy távnak, nem nagyon tudtam élvezni az egészet. Nem mentek a lábaim, a szívem annál inkább... (gondolok itt a magas pulzusra, és arra, hogy csak az vitt előre) Az utóbbi időben mindig úgy indultam el, hogy ma végre jobb lesz. Fogcsikorgatva mentem előre, de nem jött a változás...

Egészen a mai napig. Végre...

Mentek a lábaim... Újra lassabban járt a stopper... Jól esett minden lépés... Jött a flow...

Biztosan sokan kérdeznék, vagy kérdezik, hogy ha nem élvezi az ember, akkor miért csinálja? Hát ezért. Ezekért a futásokért megéri kitartani, és elindulni akkor is, amikor a hátad közepe sem kívánja, amikor egy lépés sem esik jól, amikor csak a CÉL lebeg a szemed előtt.

 

Száz szónak is egy a vége: NEM SZABAD FELADNI!!! 

... és közben az ember észre sem veszi, hogy olyan mérföldköveket ér el, amit sosem gondolt volna.

folyt.köv. nemsokára